A történetért köszönet a -nak!

Borongós nap volt ez a mai. Az eső csak esett és esett. A könnyeid is záporoztak, s közben a szép emlékekre gondolva Bill puha kis arcát simogattad, aki mozdulatlanul feküdt az öledben. Próbáltad rázogatni hátha magához tér, de semmi. Érezted, ahogy kezd kihűlni, s láttad, hogy az oldalából egyre jobban folyik a vér. Rátetted a kezed a sebére, hogy elálljon a vérzés, s könnyeidtől fuldokolva könyörögtél neki, hogy tartson ki:

-Nem hagyhatsz így itt, még nem! Bill kérlek!- s még jobban elkezdtél sírni. De Bill nem is hallotta, hiszen már félúton volt két világ között. Már több mint fél óra telt el, mikor a mentő megérkezett. A mentősök odébb kísértek, s Bill testét állták körül.  Az egyik fiatal mentős megnézte a pulzusát, a légzését, s felsóhajtott:

-Már nem sokat tehetünk érte, ha nem érünk időben a kórházba.- De azért amennyit lehetett, azt megtették. Felrakták a hordágyra, s berakták a mentőautóba. Téged is besegítettek, s az egyik mentős megvizsgált, hogy nem esett- e bajod. Billt rákapcsolták a lélegeztetőre, s próbálták elállítani a vérzését. Közben a monitoron a szívhangját és minden egyebet folyamatosan figyeltek. Már alig dobogott a szíve. A szerelmetek tartotta életben. Te egyfolytában csak sírtál a tehetetlenségtől, s nem akartad a szerelmedet elveszíteni. Egy percre voltatok a kórháztól, már a műtőt is előkészítették. Bill szíve hírtelen leállt. A mentőben próbálták újraéleszteni, de nem sok esélyt láttak. Nagyon megijedtél. A negyedik próbálkozásra a monitor mutatott egy kis gyenge szívhangot, de Bill egyre közelebb került a túlvilághoz. Azonnal bevitték a műtőbe. Te kinn várakoztál, de nagyon féltél, hogy amikor kijön az orvos, mit fog mondani. S nem hiába féltél… A könnyeid úgy kezdtek el hullani, mint odakinn az eső, mikor az orvos kijött a műtőből… Bill belehalt a sérüléseibe, de te nem tudtad még teljesen felfogni. Hiszen elvesztetted a szerelmed, aki a legeslegkedvesebb, legönzetlenebb srác volt a világon. Nem tudtad elképzelni az életed nélküle. A kezed finoman a szádba vetted, a fejed az öledbe hajtottad és úgy sírtál, mikor Tom, Georg és Gustav jött be az ajtón a váróterembe.

-Hol van Bill?- kérdezte Tom kissé idegesen. Te nem is hallottad, hogy mit kérdezett, mert a sírástól még a füled is bedugult. Tom rád nézett, s a gondolattól ideges lett, hogy mi van, ha Bill…

-Nem, az nem lehet!- s tovább nyaggatott. –Hol van Bill?- kérdezte Tom még egyszer, miközben megrázott és letérdelt eléd. Te átkaroltad és elmondtad:

-Meghalt érted?!...Meghalt!

Tom szemét elfutotta a könny, de Georg és Gustav szeme is könnybe lábadt. Nem tudták elhinni. Tom felállt és megállt háttal neked, hogy ne lásd, ahogy sír, hiszen ő sosem sír, mindig nagy macsónak mutatja magát. De most… most valahogy ez nem ment neki. Felálltál és átkaroltad Tomot. Egymás nyakába borultatok. Ahogy az arcod hozzáért az arcához, egy pillanatra azt hitted, hogy Billt öleled, de… NEM! Bill meghalt! Ezt el kellet fogadnod. Tomnak ugyanolyan bársony baba arca volt, mint ikertestvérének…

Még el szerettetek volna búcsúzni tőle, de az orvosok nem tudni miért, nem engedték.

Aznap, mikor egy kicsit megnyugodtatok, Tom rákérdezett, hogy mi történt?! Elmondtad neki, hogy Billel sétálni indultatok, s meg akart lepni valamivel egy kis erdei faházban, bár tudjuk, hogy Bill nem igazán rajong a természetért. Ott a környéken valaki ki akart titeket rabolni, s Bill megvédett téged, de verekedés közben a rabló előrántotta a kését, s Bill oldalába szúrta, aki a fájdalmaktól küzdve a földre esett… A rabló igaziból nem is kirabolni akart, hanem Billt megölni, mert gyűlölte és féltékeny volt rá. Mikor a rabló elszaladt, te maradtál csak vele és kihívtad a mentőket, aztán a kórházba kötöttetek ki, s innen már ismeri a történetet... Erre téged megint elfogott a sírás.

A temetés már másnap megvolt. A szertartás nagyon szép volt… Bill sírján feküdtél könnyes szemekkel és visszagondoltál a szép pillanatokra, amit együtt életek át. Tudtad, hogy Bill már egy sokkal szebb helyen jár, de nem tudtad elfogadni a helyzetet. Tom megint elvonult, mert ismét rájött a sírás, de Gustav és Georg is szipogott. Nem tudtátok, hogy mi lesz most ezután Bill nélkül. Bár emléke mindig a szívetekben él tovább, mégsem tudjátok már átölelni, vagy elmondani neki, hogy mennyire szeretitek…

Ahogy ott feküdtél a márvány sírkövön, elfogott az álom. Billel álmodtál, ahogy a kezét nyújtja, hogy felsegítsen a földről. Megfogtad a kezét és felhúzott:…

Egyszer csak arra ébredtél, hogy valaki simogatja a puha kezecskéjével az arcod és suttog a füledbe. Bill volt az!

-Jól aludtál?- kérdezte mosolyogva. Te nagy kerek szemekkel néztél rá.

-Tessék? Te hogy lehetsz…- s elgondolkodtál.

-Szóltál, kicsim?- kérdezte Bill csodálkozva.

-Mi történt? Hogy kerülök én ide veled?- s az ágyra mutattál a házatokban, ahol feküdtél.

-Hú, te aztán jól beverted a fejed, ha nem emlékszel. Tom véletlenül fejbevágott a gitárjával. Bár nem tudom hogy csinálta. Te meg elájultál.- mondta Bill.- Aggódtam érted!- folytatta. S te itt jöttél rá, hogy minden ami történt, az valójában csak álom volt. Bill nem is halt meg, csak egy nagyon valóságos álom volt. Átkaroltad Billt, s a boldogságtól, hogy ez a valóság, hogy életben van, kicsordult egy könnycsepp a szemedből. De Bill is észrevette:

-Valami baj van, szívem?- s megfogta a kezed, majd ledöntött az ágyra.

-Nem, semmi csak… nagyon szeretlek!- mondtad.

-Én is!- felelte Bill, s megcsókolt…

Most még jobban ragaszkodtál Bill szerelméhez, mint azelőtt. Tudtad milye érzés lenne elveszíteni, s ezt soha nem szeretted volna még egyszer átélni…